Bődi Mariska
Mezőgyán mellett a határ
oly szép ma is...szinte fénylik,
s fú a szele kellemesen.
Fája nincsen,pusztaság ez!
És sok ott a pityegő madár.
juhaim régen de legelték
füvét,virágát...és ha jött
perzselve a kánikula,
a napot puhán átdelelték.
Egében bíbicek ríttak,
kutyám bejárt a csalitba
s én botom fölött álmodoztam:
de szép is Bődi Mariska.
Fűrtjeim is ott lobogtak
csintalanul és szüntelen.
S biztattak engem a szelek,
hogy én nyilván nagy szent leszek,
mert ifjú mellem még bűntelen...
Tisztább,mint a papoké,fehér,mint a gyolcs.
Hisz lányt még addig nem öleltem,
tisztán hullott rám az este,
csak bárány feküdt az ölemben
s arcom csak lepke szerette;
tejet ittam és mézet ettem,
szemem pillangó szagolta
és megbizsergett fiatal bőröm,
szívem mély kút lett s benne gyakorta
dalolt a vérem - ki vagyok én?
S töprengve így kétségbe estem
magam felől és jövőm felől,
de aztán rámszállt a remény,
és azontúl huncut szemekkel
az élő élet szerelmét lestem.
Hogy a virágok mint borúlnak
szent porzóval virítva lágyan.
S a búzák között a néma nyúlak
vergődnek az üde tájban
s két lábbal egymást de pofozzák,
hogy egymás puha szügye alól
az édes titkot elorozzák...
Hát gondoltam én is:verje tatár,
jöjjön,aminek jönni kell!
Ad tán nekem is a határ
valami jót,egészen szépet,
azt,ami a pásztornak kell.
Hisz már lángolnak a búzák,
május ragyogva elillant...Nyár van.
S ha más nem jut:úszok egyet
örömömre a Korhányban...
Drága patak ez,réti erecske,habot nem ver.
S amíg kossaim öklelőztek,
fittyet hánytam a mezőnek
s lementem a patakra én.
És nem sokára egy fa ágán
hintált a gúnyám...én meg pirúlva
lépkedtem a zsenge parton,
mint egy pajkos pusztai Ádám,
ki égi játékot keresgél.
Az erecske mellett bimbók nyíltak
fűz úsztatta zöld vesszejét;
kerekded hullámok hívtak:
- Jöjj pásztor langyosodjál
s fényes arcoddal játszik az ég.
Hát ki áll ellen a csábításnak,
vagy ki tűri lángját a nyárnak?
beléptem hát az erecskébe
és boldog voltam jómagamban,
hogy hónaljig ér szerencsére.
És játszottam a lágy habokkal,
futkosott a számban az íz,
s barna nyakammal csókolózott
a lusta kis bihari víz.
A nap sütött,zúgott a dongó,nyájam legelt.
Hogy tudja más is,ide írom,
arrafele,mondom, ott így van:
a Korhányon csak egy fahíd van,
az is messze...kék távolságokba veszve.
Bölcs volt abban a régi bíró:
az útasokat mint epessze.
S a híd miatt,ha zúgott a nép,
a tanács az ő kezét mosta...
De tudta minden nyári vándor,
a bíró nevén áll a kocsma.
Lám,igazság nincs. A vándor megyen.Nagy úr a bor.
Ám mit törödtem én a híddal,
csak hunyorgattam a szememet, -
volt a patakon egy palló,
s bevallom most - az ember valló -
belül a lelkem nevetett;
pártoltam a bíró eszét,
hogy a pallót messzi vitte,
mert a pallóhoz - ott fürödtem -
síma gyalogút vezetett.
S át a pallón,nyári délben,
hogy el ne vesszen egy se éhen,
a kaszásoknak a menyecskék
cipóval és kosarakkal
átutazták az erecskét.
Ó,boldog halandók,méz az életük.Jöttek,vagy heten
De mindegyik félt a pallón.
Tanakodtak is a parton
s a végén egymást kinevették,
hogy kis vizecske csak,karcsú patak,
s ni,benne van egy pásztorfiú!
Sötét szemükkel,hajh,de lesték,
hogy meddig mos engem a hullám,
s hogy belőlem mit rejt a víz;
piros nyelvükre földi íz,
orcájukra pír szaladt,
és szinte szólt a belső festék,
hogy alig várják ők az estét,
mert az jó csak: melegen,puhán lefeküdni.
Én fürödtem...Szállt az illat,
ontotta a szénaboglya.
S a boglyák között enyhe szélben
a menyecskék mentek lobogva.
Egymás után vagy hat csoport.
Ejnye, - gondoltam magamban, -
hát kiveszne a tűz a napban,
ha elvenném innen ezt a
nyári hídat?...és már fogtam
s vált hamar a lengő deszka.
Így lesz ez jó - hamar láttam, -
s gyönyörködtem a munkámban,
mert senki sem szólt hátul:halló.
És örömömre,szememláttán
úszott el az álnok palló.
Vigyed,víz - szólottam - Én segítek majd az utazóknak.
És fénylett a kis patak háta,
a hullámokkal játszott a szél,
és úgy tündököltek a habok,
mint amikor csillámolva
tükröt vet a pengő acél...
Hogy nem járt már senki a délben,
a vízből partra léptem,
de fohászkodtam is már nagyot:
csatázó,botor kossaim
letaposták a zöld zabot,
- ó,nem baj, - pillogtam, - vékony a kár.
meg ki is nőhet...Juniusban
még meleg esőket küld a nyár.
De sajnáltam a zsenge vetést,
és fütyörésztem...És okosan
megértették a kossaim:
fölöttük ezer pillangó szállt,
s ők megindúltak puhán felém
az elpusztult zabok roncsain, -
Majd csak hosszú napok muúltán
szólt érte az ispán fúrcsán,
ezt elhiheti minden püspök...
S fürödtem újra...Mert jó az!
- Enyhe érzés nő a szívben:
énekelni a haboknak
s felhőkre nézni a vízben.
Ezt tettem én is.
Bámultam a víz tükribe;
benne villogot a tájék
s a part is,ez a virágos prém is...
És csend volt.Nyílott a virág. Méhek zümmögtek.
Múlt a dél.
A meleg áldott.És áldott a föld
és áldott,ami a földön él,
minden!...Magamban így gondolkoztam
és pihentem az erecskében,
mint penge az ezüst tokban.
Fölöttem kóbor réti sas szállt,
szikrázó égben állt a nap...
Ekkor jött Bődi Mariska
a szénamezőkről hazafelé
s vélte:a pallón áthalad.
Lába elől tücsök szökött,
a legelőn állt a nyáj
- a lányka lehet arra gondolt:
a pásztor szegény most merre jár?
Dúdolva jött az erecskéig,
szép volt szemének csillaga,
s kerek vállát körűl lengte
ifjúságának illata...
Szép volt.Bámultam...Ő is engem.
Nézte a pallót. - Messze úszott.
Én ajánlottam, hogy átviszem.
- Ha el is csúszok, - szóltam neki,-
nem vádolhat meg senki sem.
Most dél van.Messzi a falu.S mindenki lustán bágyadoz.
- Igaz,hogy nem sietek,
de azért,ha szép szíved van,
kosaramat átviheted...
Ha karcsú is itt a patak,
nem venném a lelkemre én,
hogy sok terhet vigyen a nyakad,-
- szólott a lányka pirúlva,-
s hogy nyújtotta bátran kosarát,
megfenyegetett az újja:
- vigyázz!kosaramat víz ne érje,
mert fakul rajta a drága máz.
Én boldog voltam benn a vízben.
Már a kosárnál elfogott
valami édes nyári láz,
mint lepkét,ha leigázza
virágok közé a nász...
És égett a víz...Zavarban voltam:enyém a bűn.
Még azt is mondta a leányka,
hogy világért se nézzek hátra,
figyeljem csak fenn a felhőt,
s addig ő csendes magában
leveti a piros felsőt,
hogy víz ne érje...
Na,jöjjek sietve,vigyem azt is!
S míg tettem a nagy szolgálatot:
a ruhán babráltam a csatot...
Óh élet! Pusztai világ,de fukar vagy!
Enyelegtem a fodrokkal,
számon a lelkem tündökölt.
Mellig álltam a habokban,
de szomjas voltam,mint a föld.
Pedig az erecske partján fénylett számomra a pohár.
Akadozva visszamentem.
Tanakodva a lánykával,
aztán az ölembe vettem.
- Drága teher,- mondtam neki,-
s ujjom remegett mind a tíz,
véltem,hogy szép menny a puszta
s véltem,hogy dalol a víz.
Ám a patak csendet hordott,
- jó a patak,jó az ér! -
A lányka haja szélbe omlott,
s e miatt a játék miatt
útunk rendje összebomlott -
és a vizet mérlegelve
kérdte lánykám:erre mély?...
Emelhettem:bokája villant
s elmerűlt a kék habokban;
amikor meg érte nyúltam,
láttam:a szemembe pillant...
És fürödtünk,pirúltunk és néztük egymást.
Végre szóltam:ha már így van,
- a tájra néztem - arra nézz!
Kaptár az ég,méh a lélek
s nekünk csorog mind a méz.
Játszottunk egy félóráig
s tudtuk:sorsunk álommá válik
és amit ád:mély titok,
mit fa se tudhat,szöllő sem érez,nap se lát.
Én csacsogtam és öleltem őt,
mint zsákmányt,amit héjja vett.
Lánykám lágyan hozzám símult,
és suttogni se tudott szegény,
csak szája fénylett,néma lett.
A parton sárgálott a homok,
meg kövér vízililiomok
nőttek ottan...oda mentünk.
S mint valami égi kertben,
két szép alma,lehúlottunk,
gyönyörű tüzektől verten.
...Hisz egy áldás van.S kihamvad a föld enélkül.
A liliomok megremegtek...
Érintettük...És e holt csók
emlékén a nagy virágok
ránkborúltak illatosan
s aranyat szórtak a porzók.
Fejünknél a gyalogút volt,
lábunknál a patak vize!
S lánykám a szent pillanatban
sóhajtott,mint a gelice.
Ó,világ!Te adtad.Szép volt.Ma is áldlak.
...Mikor eljött a délután,
indúlt a lányka...Kosarát
vette és a gyalogúton
ment az árnyéka után...
*
Már messze viszi szegénykét útja,
azt se tudom: ma merre jár.
És azt se,ha tövisekkel
kínálja őt a méla nyár.
1937
(köszönettel, Sinka Zoltánnak)